MOTOROS OLVASNIVALÓ

Vasadi vigadalom, avagy Flat Track világbajnokság Magyarországon

• 2026.02.01
• Vasadi vigadalom, avagy Flat Track világbajnokság Magyarországon

írta: Guld Péter

Szeptember második hétvégéjén, szombat reggel Vasad felé vettük az irányt, hogy a Monori járásban fekvő flat track és salakpályán élvezzük a harminc fokot, valamint ízleljük fogaink között a por zamatát. A Szilvási Péter álmaiból kiemelkedő aréna már évek óta várja a sportág szerelmeseit, és jómagam is igénybe vettem már néhány alkalommal, hol forgatásra, hol edzést szervezni, ezért úgy alakítottam az életem, hogy részt tudjak venni a Flat Track világbajnokság hazai fordulóján. Mert bármennyire is szürreális, a kétezer fővel bíró község melletti pályára került a szakág világbajnoki fordulója. Ezt megelőzően négy évig Debrecenben szervezték, az idei évben viszont változtak a körülmények, így Péter kapva kapott az alkalmon, majd pályázott, és nyert. Mivel a katlan a Duna-Tisza közi homokhátságon terül el, ha valamiből van bőven, az bizony a pergő homok.



A pálya felett egy légifolyósó húzódik, így a szünetben a Ferihegy adta légiparádéban gyönyörködhettünk, míg a katlantól jobbra, a nagy töltés mögött egyébként szintén egy ide tartozó roncstemető kapott helyet. A szervezők helyében ide belépőt szednék, miután megpillantottam a patinás járműveket. A pályától balra fekvő területen - amely a világbajnoki indulók lakóautóinak biztosított otthont - találjuk Attila székhelyét egy bordó konténerben, aki a pálya életben tartója és helytartója is egyben.
.
De Vasad ettől szép és egyedi, ahogy a regnáló világbajnok, az idei sorozatot is vezető, magyar fordulót megnyerő Sammy Halbert mondta a futam utáni interjúban: „Szeretem az ilyen old school pályákat, versenyeket, és helyszíneket.”



Az viszont mégis kissé szürreális volt, hogy az elhangzott gondolatok előtt három órával egymás mellett pihegtünk a félmeztelen Halberttel és a csajommal a férfi mosdó előterében, mivel szinte ez volt az egyetlen árnyékos hely a területen, ahol elbújhattunk a hőség és napszúrás elől. Halbert azon túl, hogy pihenni akart, egyébként kedves volt, és szívesen elmagyarázta, a pálya miért nincs a legjobb állapotban. A többi versenyző egyébként hasonló véleményen volt, érteni viszont nem értették a kialakult helyzetet, mert míg az egyik pontját túl száraznak érezték, a másikon épp azt tapasztalták, mintha korábban elázott volna.



Amúgy jó volt látni, hogy a flat track talán még mindig egy elérhető sport, akár világbajnoki szinten is, és jó volt az is, hogy a mezőnyben magyar versenyzőért is szurkolhattunk Miklósy Tomi személyében, aki azután lett a sport egyik hazai atyja és „csinálója” Biel Ricsivel karöltve, hogy részt vett egy edzésen még nyolc éve, amit ezeréves cimborámmal, Marco Bellivel szerveztem. Mert tény, hogy az én flat track pályafutásom egy sosemvolt álom, ennek ellenére közel negyven éve rajongok a sportért, és tizennyolc éve írok róla rendszeresen. Belli, az olasz legenda, szinte örökös flat track bajnok, és Valentino Rossi házi tanára a versenyzéstől ugyan visszavonult, de képtelen meglenni a sport nélkül, ezért csinált egy csapatot a bátyjával, amit önerőből finanszíroznak.



A verseny egyik keretprogramja, és az előfutamok közötti szórakoztatóipar csúcspontja egyébként a tiszalöki (?) hastánccsoport bemutatója volt, miközben a háttérben IFA, Belarus traktor és gumikerekes úthenger mozgott pályakarbantartás céljából.
Világrendezvényhez méltó módon a futamok előtt természetesen himnusz is volt – ezúttal Vitályos Eszter, és a magyar politika kiválóságai nélkül – amelyre a mellettem álló Belli csak annyit mondott: „nagyon erőteljes.”



A flat track egyébként egy rendkívül nézőbarát sport, ezért, ha bírod a port, rendkívüli módon fogod élvezni. A pálya könnyedén körbejárható, két kanyar van meg két egyenes, és gyakorlatilag bárhonnan nézheted, mivel valóban egy arénában helyezkedik el. Ennek megfelelően egy pillanat alatt kiérhetsz a büfésorra, ahol szerezhetsz némi muníciót, és bár az alkoholválaszték némileg túlerőben volt, találhattál vizet és üdítőt is. Ennek okait egyébként könnyedén megértettem, miután eltöltöttem néhány percet a kettes kanyar felett húzódó homokdombon, miközben két szépkorú úr diskurzusára lettem figyelmes. Ebben azt fejtegették – saját definíciót képezve – hogy az alkoholizmus ott kezdődik, amikor valaki esténként indulatból dönt magába nyolc sört. Az viszont cseppet sem nevezhető alkoholistának, aki ugyanezt teszi naponta a barátaival beszélgetve, miközben harapnak hozzá néhány falatot.



Miután az élet értelmét ilyen formában is megfejtettem, arra jöttem rá: keveset tudok még a világról, és bölcsességem is gyermekcipőben jár.

A legszórakoztatóbb az egészben egyébként az, hogy mindeközben vérre menő csatát és elképesztő összecsapásokat láthatunk a pályán, így valójában egy szociográfiai tanulmányút részesei lehetünk némi sport-drámával egybekötve. Ettől függetlenül jó érzéssel töltött el, hogy néhány nemzetközi rajongó is Vasadra utazott szurkolni. Érkeztek Csehországból, Angliából, Olaszországból, és néhányan Németországból is.

Az előfutamokat és a döntőt egyébként az előbb említett amerikai Sammy Halbert nyerte, aki a sportágban olyan kiemelkedő tehetségnek számít, mint a kosárlabdában mondjuk LeBron James. Ezért azt rendkívüli módon sajnáltam, hogy a hazai közönség erre igazából nem volt felkészítve.



Az amerikai himnusz, valamint az IFA és a traktor árnyéka már önmagában is hozta a performansz élményt, viszont ami ezután következett, maga volt a mennybemenetel. Csikósok érkeztek karikás ostorral, talán a Rózsa Sándor hagyomány őrző egyesületből, és olyan külön bemutatót tartottak a célegyenesben Boney-M dalokra a dobogó előtt, hogy attól még Halbert álla is leesett. A hivatalos versenyprogram után elvileg Dj Bárány Attila és Sterbinszky várt a mulatni vágyókra és a vasadiakra, mi viszont úgy döntöttük, attól nem zárhatjuk jobban a napot, minthogy megállunk a jakabszállási csárdában egy-egy marhapörköltre, ezért este nyolc körül az asztal alá csúszva levegőért rimánkodva vártam, hogy sorsom jobbra forduljon.



Én és a flat track

Nagyjából a nyolcvanas évek második felében járhattunk, amikor egy látásvizsgálat után leragasztották az egyik szemem, a szüleim pedig engesztelésül vettek nekem egy könyvet. Négyéves lehettem, és én kértem: ez volt a nagy Motorsport enciklopédia. Én csak így hívom, most is itt van mellettem. Ebben láttam meg azt az ominózus képet Kenny Roberts-ről, és a flat track motorjáról, amely azt hiszem örökre beszippantott. Máig nem tudom meghatározni, hogy pontosan mi lehetett az oka...talán a rettegés, talán az őrület, ami a sportágat jellemezte, tényleg fogalmam sincs. Csak annyit tudtam, hogy ezeken a motorokon bizony nincs első fék, és az amerikai mérföldes pályákon a kanyart sokszor kétkilós tempóval veszik, döngölt agyagon, miközben egymástól centikre haladnak, és a kanyarodást erőcsúsztatással oldják meg.
Ezért hívják szent csíknak azt a kékes elszíneződést, amely a túlpörgő gumi és agyag kölcsönhatásából keletkezik, és az ideális ívet jelenti. Továbbá innen ered a power-slide elnevezés, amit tulajdonképpen Kenny Roberts sr. honosított meg a Grand Prix sportban. Hallottam később megannyi mendemondát már a versenyzők elmebeteg hozzáállásról, törött üvegszilánkokról, egymás spannolásáról, miegymásról. És utóbb ugyan kiderült, hogy ezek jelentős hányada csak kamu, de a legendák sokszor attól szépek, hogy elfogadjuk őket kérdőjelek nélkül.

A gyermeki fellángolást azonban követte egy nagyobb szünet, amolyan flat track nélküli időszak az életemben, hiszen a sport továbbra is csak az USA-ban tombolt, ezért az európai magazinok nem igazán foglalkoztak vele. 2008-ban viszont érkezett a messiás, én legalábbis úgy tekintettem akkor Gary Inman-re a brit motoros újságíró-legendára, aki azért hagyta ott a legmenőbb motoros magazinokat, és mondott le arról, hogy tetszés szerint MotoGP motorokat teszteljen, mert megalapította új, önálló, flat track tematikus magazinját Sideburn néven. Sokan hülyének tartották, de azt hiszem én az első poszttól számítva törzsolvasója, sőt törzsvásárlója lettem, és maradtam is egészen a magazin megszűnéséig. Ezekre az időkre máig úgy tekintek, mint a motoros újságírás egyik gyöngyszemére. A legnagyobb meglepetés viszont talán az volt, hogy rajtam kívül egész nagy rajongótábora lett a magazinnak, és a sport európai térhódítása pedig soha nem látott magasságokba emelkedett. Akkoriban kezdtem én is blogolni, ezért kapóra jött, hogy legalább lesz hivatkozási pont, ha a témával kívánok foglalkozni.



A flat track európai központja akkoriban Olaszország, és Nagy Britannia volt, így a legjobb versenyzők is innen származtak. Közülük azonban kiemelkedett egy, név szerint Marco Belli. Az őrült olasz volt az egyetlen, aki európaiként kvalifikálta magát az amerikai nemzeti bajnokság mérföldes ligájának döntőjébe, a nívósnak számító angol bajnokságot pedig többször megnyerte. Tette mindezt úgy, hogy hetente beült a lakóautójába, átment Angliába, hétfőn reggel pedig már dolgozott a családi műhelyben Varese mellett. Végül épp a SIdeburn számolt be arról is, hogy Marco Belli közösen gyártott motort Valentino Rossi édesapjával, Grazianóval – aki maga is flat track őrült volt világ életében – valamint egy kockázati befektetővel, Paolo Chiaiával, Ouroboros Zaeta néven. Ez volt az a pont, amikor végérvényesen a fejembe vettem, hogy a motor bemutatóján ott a helyem. Így egy interjú során meggyőztem idősebb Rossit, hogy hívjanak meg, ő pedig nevetve megígérte. Nem gondoltam, hogy igazat mond, de nem sokkal később landolt egy meghívó az email fiókomban, és maga Belli invitált az eseményre, Giavera del Montellóba. Ez 2009.09.25-én történt, kis híján tizenhat éve.
A történet ettől a pillanattól kezdve robogott a maga útján, a flat track egyre népszerűbb lett Európában, köszönhetően a Rossi családnak, Bellivel való kapcsolatom pedig időközben barátsággá fejlődött. Elmentem az összes, általa szervezett rendezvényre, részt vettem a flat track sulijában, és szinte az összes versenymotorját kipróbálhattam. Bár azokon inkább utas voltam, mintsem sofőr. A történet viszont csodásan fejlődött.

Időközben rendeztek Flat Track Eb-t még Miskolcon, ahol Belli szintén versenyzett, így emlékszem, hogy Zirig Árpival és Bakos Ricsivel mentünk a pályára a Mátrán keresztül, hogy végül együtt lógjunk az itáliai fenegyerekkel. Eközben meghívott Misanóba és Trevisóba is, ahol kipróbálhattam a Zaeta utcai változatát. A márka viszont nem sokkal később csődbe ment, Belli pedig átnyergelt a Yamahához. Így esett meg az is, hogy versenyezhettem az egyik kölcsönmotorján a Wheels and Waves El Rollo, flat track futamán San Sebastianban, még 2016-ban. Ő pedig a nap végén megkérdezte, hány képet lőttem róla, mire felhorkantam, hogy egyet sem, hisz motoron ültem. Épphogy válaszoltam, azonnal lesújtott maró humorával: „Tudom-tudom, de annyira lassú voltál, hogy azt hittem, az egyik kezedben ott a kamera.”

Nagyjából ilyen a kapcsolatunk, és azóta is töretlenül imádom. Az együttműködésünkben pedig azt hiszem máig az jelentette a csúcspontot, amikor 2017-ben elhívtam Vasadra edzést tartani, amit végül Regős Danival és Sapival szerveztem. Akkor ismertem meg Szilvási Petit is. És máig úgy gondolom, ez volt a flat track iránti rajongásom képzeletbeli tortáján a hab. Hiszen soha nem hittem, hogy egy hazai eseménnyel koronázhatjuk meg a barátságunk. Belli megérkezett a sulijával, kipakolta a motorokat, és azt hiszem minden résztvevő életre szóló élménnyel gazdagodott. Az eseményről végül a Sideburn magazin is beszámolt, ezt pedig a mai eszemmel még felfogni is nehéz lenne.