Van, ami változik, és van, ami nem. A MotoGP ismét Brnóban.
Van, ami változik, és van, ami nem. A MotoGP ismét Brnóban.
írta, fotó: Guld Péter
Az előző bejegyzésem végén tettem egy rövid utalást brnói kiruccanásomról, és azt ígértem, ejtünk néhány gondolatot a MotoGP-ről, és annak alakulásáról 2025-ben. Saját szemszögből, magánvéleményekkel, és inkább talán háttérsztorikkal, mintsem a hivatalos nyelvezettel.
Elsőként hadd jegyezzem meg, a MotoGP nekem örök szerelem, immáron 1988, vagy 1989 óta, erre pontosan nem emlékszem. Másodsorban pedig meg kell említenem azt is, hogy Brno külön szerelem. Azért is, mert itt voltam először az apámmal, még 2001-ben egy sátorral, úgy, hogy nagyjából fogalmunk nem volt arról, mi vár ránk majd a pálya mellett, hiszen az azt megelőző években kizárólag tévében, és a begyűjtött magazinokból próbáltam egy álmot kreálni arról, milyen érzés lehet a pálya mellett állni.
Így amikor kiderült, hogy néhány év szünet után a Grand Prix visszatér Csehországba, nem gondolkodtam sokat, és eldöntöttem, hogy vissza kell térnem. Egyrészt azért is, mert a tavalyi évben fizikailag nekem sajnos kimaradt a sorozat, bármennyire is imádok ott fotózni, és a helyszínen dolgozni, másodsorban pedig azért, mert az utóbbi években, úgy 2016-tól sokszor inkább az osztrák pályát választottam.
Viszont, ahogy megérkeztem, a szívem a torkomban dobogott, és az összes emlék eluralkodott rajtam. Az első verseny, az első belógás a depóba apámmal, az első verseny újságíróként, az első interjú Simoncellivel, ezek pedig mind-mind annyira meghatározó dolgok az életemben, amelyek örökké kísérni fognak. Így hát, hogy legyőzzem az egyre uralkodó érzelmeket, inkább belevetettem magam a munkába, és berendezkedtem a sajtóközpontban, miközben végig az az érzésem volt, hogy hazaérkeztem. Brno persze nem egy Red Bull Ring, kicsit szocreál, kicsit öregecske, kicsit esetlen, de mégis olyan bája van a pályának és az egész Grand Prix-nek, amit elvenni nem lehet. És minden bizonnyal így érezhette még rajtam kívül az a közel kétszázötvenezer ember is, aki a hétvégére a pályára érkezett. Nincs mese, ide mindig vissza fognak járni mind a nézők, mind az újságírók. A pálya fekvése elképesztő, bent a dombok között, erdők ölelésében, bámulatos szintkülönbségekkel.
Ezeket a köröket fotósként pedig leginkább gyalog róttam le, és nem tagadom, néha ugyan igénybe vettem a szervízúton közlekedő, fotosókat „hurcibáló” kisbusz-szolgáltatást, többnyire sétálva keresgéltem a számomra megfelelő fotózási pontokat.
Ez a munkakör pedig azért is sokkal jobb, mint mondjuk kizárólag újságírónak lenni, mert ott valójában bent ülsz a sajtóközpontban naphosszat, de a futamot ugyanúgy tévén nézed mint a nappaliban, hiszen másként nem látnád a futamokat, és nem tudnál írni róla.
Így a terepmunka egy-egy világeseményen számomra szanatórium, maga a nagybetűs bónusz, hiszen testközelből láthatom a motorokat, és közben hódolhatok a legnagyobb szenvedélyemnek, a fotózásnak is egyben. Az interjúkat ilyenkor leginkább csütörtökön készítem el, mondjuk máskor erre lehetőség sem lenne, mert sokat változott a sorozat az elmúlt tizenhét évben, amióta újságíróként vagyok jelen. Az interjúk pedig pont ilyenek. Egész rég, ha jó kapcsolatot ápoltál egy sajtóssal, akár még pénteken, vagy szombaton is eléd toltak egy versenyzőt, nos, manapság ettől nem kell félned. Minden sajtóval kapcsolatos igényt csütörtökön elégítenek ki a csapatok, ami ugyanúgy igaz mind a versenyzőkre, mind a csapatban dolgozó mérnökökre, és vezetőkre egyaránt. Így tulajdonképpen az időtálló anyagokat, ha csütörtökön megcsináltad, és nem akarsz napi sztorikat gyártani az edzés utáni interjúkkal kiegészítve – mert ezekre csoportosan továbbra is van lehetőség – mehetsz isten hírével fotózni. Nagyjából ezt helyeztem középpontba én is, így a csütörtöki kötelező körök után péntektől megkezdődött a maratoni sétaparti, nap mint nap, amit imádtam. Volt, hogy az eső kapott el, volt, hogy a legyek csipkedtek, vasárnap meg a hőség tikkasztott, de valójában mindig ezekben a pillanatokban érzem, hogy élek.
Mivel itt a program sokkal feszesebb, mint egy Superbike világbajnokságon, és lényegében a paddockban is kevesebb időt töltöttem céltalan lófrálással, arra is kevesebb esélyem maradt, hogy találkozzak régi ismerősökkel. Persze jó érzés volt így is összefutni néhányukkal, külön jó érzés volt, amikor behívtak a csapat hospitality-jébe harapni valamit, ami esetemben azért is ritkább, mert sajnos saját zsebből – mivel minden utat egyénileg finanszírozok meg – nincs feltétlenül lehetőségem elutazni a szezon futamjainak a felére. Hiszen az ezzel járó költségek olyannyira megnőttek, hogy lassan felemésztik egy közepes áron futó garzonlakás piaci értékének egy jelentős hányadát.
Így mindig nagyon hálás vagyok ezekért a pillanatokért, meg azokért, amikor John McGuinness, aki a Monster Energy vendégeként érkezett, messziről integet, a felesége pedig öleléssel köszönt. Ugyanakkor nem vagyok egy posztolós típus, a közösségi médiában sem reklámozom, inkább magamba zárom a pillanatokat, és amúgy is értelmetlennek tartom, hogy hirdessem, hiszen McGuinness-t lassan tizenöt éve ismerem, és szinte nem telik el úgy TT, hogy nem interjúvolnám meg. Egyetlen szelfit azonban készítettem, a csehek motorőrült elnökével, Petr Pavellel, mert egészen lenyűgözött, hogy hétköznapi emberként járt, s kelt, majd ugyanúgy a palánk mellett töltötte a szombati napot fényképezőgéppel a kezében, mert állítólag a fényképezés a második legnagyobb hobbija a motorozás mellett.
A pálya melletti fotózás lényege egyébként mindig az, hogy helyesen válaszd meg a helyszínt, próbáld a felszerelésedhez igazítani, légy tisztában a fényviszonyokkal, és az adott pálya adottságaival. Ha ez megvan, már csak némi szerencsére lesz szükséged, hogy meglegyen a hétvége számodra legkedvesebb pillanata.
A fotózásban egyébként az is jó, hogy a pálya mellett bandukolva a legnéptelenebb pontokon találkozhatsz egy adott versenyző szüleivel, vagy közeli hozzátartozóival. Leginkább azért itt, mert nem akarnak beszélgetni senkivel, viszont ha csendben figyeled őket, az arcuk sok mindent elárul arról, hogy a hozzájuk köthető pilótának épp milyen a szezonja, és mire lehet számítani tőle. Ezt később persze te is be tudod építeni a saját történeteidbe, a lényeg, hogy nagyon figyelj.
MotoGP-t fotózni egyébként egyszerű, lényegében tényleg. Ha egy picit tudsz svenkelni, és nem remeg a kezed, egész jó képeket készíthetsz. Ami viszont fontos, próbálj nem törődni azzal, hogy hova nem engednek, és azzal sem, hogy valami esetleg túl távol van. Koncentrálj a feladatra, kísérletezz, légy kreatív, és improvizálj. Ha előre tudod, hogy egy adott ponton neked nem adja ki, változtass helyszínt, vagy látásmódot, és magad is meg fogsz lepődni, ígérem.
Ami még szembetűnő volt egyébként számomra, a MotoGP teljes átalakulása. És itt most nem csak és kizárólag a szigorításokra és új szabályokra gondolok, hanem arra a jelenségre, amely egy Valentino Rossi nélküli világot képzel el. Történt ugyanis, hogy épp a brnói futam előtt nem sokkal a kilencszeres világbajnok ismét szított némi feszültséget, amelynek az lett az eredménye, hogy mind a MotoGP vezetősége, mind Gigi Dall’Igna visszaszólt neki. Feltételezhetően ennek hatására Rossi kikövette a közösségi médiában a MotoGP oldalát.
Szomorú vége lehet ez egy történetnek, leginkább azért, mert a Doktor sokat tett a sorozat népszerűsítéséért, abban viszont teljes mértékben egyet értek, hogy a gyűlölködésnek helye nincs. Ennek ellenére a „C” szektorban, amely mindig is a Rossi rajongók bérelt domboldala volt a kilencvenes évek vége óta – később lett a magyar zászló – még mindig felfedezhettük a sárga tüzet és a Rossit éltető zászlókat. Ettől függetlenül érezhető, hogy a Grand Prix nagy átalakulásra készül, és minden olyan hagyománnyal szakítottak, amely egykor még az olasz uralomhoz tartozott. Ilyen például a Health Center, amely a legendás Clinica Mobile utódja, és sajnos már semmi köze Costa doktorhoz és az ő legendás csapatához. Amely számomra azért is volt meglepő, mert a doktor távozása után a Clinica Mobile stabilan üzemelt tovább, és látta el a pácienseket. Ezt a hagyományt a Dorna viszont megszüntette, és hiába tette fel Costa az életét mind a sportra, mind pedig arra, hogy a családi örökség mindörökké a Grand Prix sport része legyen – ez még az apja álma volt - úgy tűnik a háttérben voltak erősebb érdekek. A Health Center egyébként egy spanyol orvoscsoporthoz tartozik, és a már jól ismert láncdohányos rocksztár-orvos, Dr. Angel Charte vezetésével üzemel.
Beszéltem egyébként néhány Dorna alkalmazottal is a hétvége során, amelyben az érdekelt, mit gondolnak a jövőről, és a Liberty akvizícióról, de inkább óvatosak maradtak. Ugyan bíznak abban, hogy az eget rengető változások elkerülik őket, és úgy vélik, hogy ez leginkább a felsővezetést fogja érinteni, mégis kicsit tartanak tőle, és néhányan úgy érzik, ez most a vihar előtti csend.
Egy valami viszont biztos: a Magyar Nagydíj harminchárom év után már a kertek alatt van. Így aki érez magában némi ingert, hogy a szuperhősöket élőben is megnézze, ne habozzon egy pillanatra sem.
