Szuzuka ismét nem hazudott
Szuzuka ismét nem hazudott
Írta: Guld Péter
A hétvégén rendezték ez endurance versenyzés egyik leginkább embert próbáló, és legnagyobb presztízzsel bíró megbízhatósági versenyét, a szuzukai nyolcórást. Johann Zarco pedig tovább mélyítette a Hondával való kapcsolatát. S hogy miért írom mindezt?
Aki egy kicsit is rajong a megbízhatósági versenyekért, pontosan tudja, hogy a japán nyolcórás más tészta. És ennek megannyi összetevője van. Az időjárás szempontjából többszörösen nehezített körülménnyel kell megküzdenie az állandó mezőnynek, és aztán ott vannak még a beugró pilóták a beugró csapatokkal, akik nagyjából egész évben erre az egyetlen versenyre hegyezik ki magukat, és életre-halálra mennek.
Még a tapasztalt japán nyolcórásversenyzők egybehangzó állítása is az: hogy ezt legfeljebb csak túlélni lehet. Az irgalmatlan hőség kombinálva a szinte értelmezhetetlen páratartalommal sokszor nemhogy kimeríti, egyenesen ledarálja az embert. Főleg azokat a versenyzőket, akiknek nem volt ideje akklimatizálódni korábban. Szintén tapasztalt „szuzukázók” állították azt is: végeredményben teljesen mindegy, hogy jártál már ott korábban, vagy sem, minden évben ugyanaz a kihívás vár rád, esetleg akkor
bírhatod jobban, ha mondjuk teljesen ehhez idomítod az egész éves felkészülésed.
Márpedig vannak, akik így tesznek. Hiszen a legendás japán verseny arról is híres, hogy az elmúlt évtizedekben a japán motorgyártók sokszor vad kísérletezések helyszíneként választották a futamot, és hiába nevezték Superbike motoroknak az ott rajthoz álló gépeket, sokszor még a szakma is inkább prototípusnak tekintette őket, mintsem sorozatgyártásra alkalmas járműnek. Ezt tovább ízesítette a versenyzők felhozatala. Hiszen a pályát kívülről- belülről ismerő japán versenyzők és tesztpilóták mellé gyakran a Grand Prix, valamint a Superbike világbajnokság mezőnyéből igazolták le beugrósnak a legélesebb pengéket, így szinte mindenki megfordult már ezen a pályán, aki fontos. Kenny Roberts Sr-tól kezdve Mick Doohanen és Wayne Gardeneren át Valentino Rossi-ig mindenki, aki a MotoGP királykategóriájának élmezőnyét képviselte. Sőt, a Honda nem egyszer becsületbeli ügyet csinált abból, hogy a GP-ben szereplő élversenyzője kötelező jelleggel induljon a legnagyobb presztízzsel bíró Endurance versenyen Japánban. Ezt a hagyományt egyébként éppen Valentino Rossi törte meg még a kétezres évek elején, amikor alkut kötött a Hondával, amely arról szólt, ha egyszer megnyeri a nyolcórást, többé nem kell visszajönnie. Az olasz gyűlölte a futamot, leginkább azért, mert rendszerint a nyári szünetét kellett félbeszakítania miatta, a megannyi előtesztről és Japánba utazgatásról nem is beszélve. Így Rossi miután az első versenyén 2000-ben bukott, 2001-ben másodjára gyorsan megnyerte azt Colin Edwards-szal és a japán Manabu Kamatával kiegészülve. A dolga annyiban talán „könnyebb” volt, hogy ezekben az években a Grand Prix mezőnye még hírhedt pályán versenyzett. Így ő lett az első olasz, aki Szuzukában nyerni tudott. Arról az estéről viszont csak egyetlen markáns emléke maradt meg, ahogy a legendás Kató Daidzsiró annyira bespiccelt, hogy állva elaludt a mellékhelységben a győzteseknek járó buliban. Rossi elutasító magatartása és indoklásai után végül a nagy japán gyártók egytől egyig elálltak attól, hogy világbajnoki címre esélyes gyári versenyzőket szerepeltessenek a viadalon, és egyet értettek abban, jobb, ha nyáron inkább pihennek. Persze ez nem azt jelentette, hogy az ászok többé nem tűntek fel időként a szuzukai paddockban, de GP helyett sokkal inkább a Superbike menőket csábítgatták. A Grand Prix mezőnye nem sokkal később egyébként is kivonult a japán pályáról, miután a pályán mindig legendásan motorozó, és nyolcórást többször is megnyerő Honda versenyző, Kató bukott a 2003-as MotoGP szuzukai futamán, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a kórházban később meghalt. Szuzukát akkor túlzottan veszélyesnek ítélték, így az FIM törölte a versenyt a naptárból, és státuszát azóta sem kapta vissza. Így a jelenleg Szuzukában vendégszereplő élversenyzők pályaismerete sok esetben elég csekély, és ha nincs lehetőségük tesztelni a futam előtt a pályán, különösebben gyorsak sem tudnak lenni, mert ez a helyszín tényleg veszélyes.
A nagy áttörés a tavalyi év volt, amikor a Honda ünnepélyesen bejelentette, hogy a Grand Prix egyik hőse, Johann Zarco csatlakozik a gyári Honda csapathoz. Az viszont már teljesen szokatlan volt, hogy Zarco rögtön az első évben a dobogó tetejére állhatott a Honda-trióval. Érkezése viszont úgy tűnik nagy port kavart, és mivel a japán gyártók jelenleg vert helyzetben vannak az európaiakhoz képest a MotoGP-ben, ismét megengedték maguknak azt a luxust, hogy onnan csábítsanak versenyzőket. Persze hallottunk olyan hangokat is, hogy az érintett versenyzők sokkal inkább a kapcsolatépítés miatt vállalják el a felkérést, remélve, hogy az adott gyártónál olyan renomét szereznek, amellyel a felső polcra kerülnek. És persze némi aprót is keresnek, hiszen a japánoknak is rendkívül fontos, hogy világ elitje részt vesz a számukra kiemelten fontos versenyen. Ezért idén talán már cseppet sem lepődtünk meg, hogy Zarco mellett egy másik Grand Prix menő, az idén Yamahához igazolt Jack Miller is Szuzukai elit alakulat tagja lett, és nem az állandó résztvevő YART csapatban kapott helyett, hanem a Yamaha amolyan gyárinak titulált csapatában, a WSBK versenyző Andrea Locatelli, és a gyár japán ásza, Kacujuki Nakaszuga mellett, ahol minden bizonnyal a fentebb már említett titkos alkatrészek is éles bevetésre kerültek.
Zarco tavalyi szereplésével és győzelmével egyértelműen elnyerte a Honda bizalmát, amelynek hozadékát a MotoGP futamokon is láthatjuk. Rendre jó eredményeket szállít, és bár egy szatellit csapatban húzza a gázt, a HRC szinte elsőszámú versenyzője, aki az idei Le Mans-i győzelmével akár a japán gyár élethosszig tartó bizalmát is elnyerhette, idei szuzukai címvédésével pedig megfejelte ezt még egy nappal. Így a poént ugyan lelőttem, de a francia teljesítménye előtt csak földig hajolni lehet. Nem szabad elfelednünk azt sem, mindezt tetézte az is, hogy két versenyzővel teljesítették az idei távot, mert úgy tűnik, a Honda mindenkori harmadik versenyzőjén – névtől függetlenül – átok ült. Előbb Luca Marinit csábították, aki örömmel vállalta a felkérést, ugyanakkor egy korábbi teszt során akkorát bukott a japán pályán, hogy kis időre még MotoGP szezonja is veszélybe került, miután légmellet kapott. A következő kiszemelt Iker Lecuona volt, aki viszont csuklóját törte a WSBK Balaton Parkban rendezett fordulóján, így ő is kiírta magát a végső küzdelemből. Ekkor dobtak mentőövet a gyár másik versenyzőjének, Xavi Viergének, aki ugyan elutazott Japánba, de egy „eljárási hiba” – jelentsen ez bármit - miatt végül nem jutott a versenymotor közelébe. Erről többet azóta sem hallottunk.
Így Zarco magára maradt egyetlen csapattársával, Takumi Takahasival, és ugyan erejével elkészülve, de a nyolc órát bámulatosan megzabolázva, ismét megnyerte (megnyerték) az idei nyolcórást, amellyel minden bizonnyal megkapta az aranyszárnyasok legtitkosabb kitüntetését is egyben.
Jack Millertől pedig talán még soha nem láttunk ennyi alázatot, mint itt egyetlen hétvégébe sűrítve, ezért egy szava sem lehet a Yamahának teljesítményére, továbbá azzal sem vádolhatták, hogy elspórolta az egészet. A japán pálya vadsága őt is meglepte, már az első edzésen akkorát bukott, hogy motorja méteres magasságokban repkedett, de kedvét ez sem szegte, és folytatta a menetelést. Millerben pedig valójában az jó, és talán a leginkább értékes, hogy nagy nyomás alatt, amikor egy szerződésért harcol, olyan teljesítményre képes, amellyel szerintem még önmagát is meglepi. Endurance tapasztalat nélkül, de kellő vehemenciával tolta le a versenyt, és őrületes motorozással Zarco mögé a második helyre vezette a csapatot, amely eredmény a régi szuzukai futamok dicsőségét és fényét idézte, miután az első két helyen egy-egy aktív MotoGP versenyzővel kiegészített csapat végzett.
Mindez kellemetlen volt ez azon csapatok számára, akik állandó résztvevői a megbízhatósági világbajnokságnak. A stabil indulók közül egyedül a Yoshimura Suzuki tudott dobogóra állni, de a világbajnoki címért versenyben levő YART Yamaha egy bukást követően kiesett. És rajtuk kívül mások is hasonló cipőben jártak. A világbajnokságon rendre jól szereplő gyári BMW csapat is csak az ötödik helyet tudta megszerezni, miután a beugró Michael van der Mark a futam első részében bukott, amellyel a dobogó is elúszott. Pedig a holland nagyon várta ezt a hétvégét. Eddig négyszer nyert Szuzukában, így amikor a Balaton Park-ban meginterjúvoltam, kifejezetten pozitívan nyilatkozott a kalandról. A BMW is úgy hitte, hogy vele együtt végre megdönthetik a japán gyártók egyeduralmát a japán pályán, de végül nem így lett. Van der Mark egyébként a csapatban állandó indulóként jegyzett egykori Superbike világbajnokot, Sylvain Guintolit helyettesítette, miután a francia versenyző távol maradt az idei küzdelmektől, hogy végstádiumban levő daganatos fiával tölthesse az utolsó perceket. Luca Guintoli sajnos a futam előtt néhány nappal meghalt. Így mind a BMW mind a motorsport világa e szörnyű tragédia árnyékában utazott Japánba, és megható módon emlékeztek versenytársuk elhunyt gyermekére. Az eset pedig minden bizonnyal a bajorok fókuszát is egy kicsit más irányba helyezte. Ugyanakkor óriási szenzációnak számított a TT győztes Davey Todd vendégszereplése, aki a japán AutoRace Ube csapatban kapott lehetőséget az utolsó pillanatban. Todd eleve úgy utazott Japánba, hogy egy gyors ismerkedéssel kellett kezdenie, a csapat pedig csak egy félnapos teszt után döntötte el, igényt tartanak-e rá, vagy sem. Persze hülyék lettek volna, ha nem így tesznek, mert az endurance tapasztalat híján levő brit alakulata így is a gyári BMW csapat mögött, a hatodik helyen végzett. Az idei nyolcórásból pedig egyértelműen arra következtetek, hogy Szuzuka visszanyerte egykori ragyogását és dicsőségét, ezért bízom benne, hogy jövőre tovább gyarapodik a kalandot kereső és kiruccanó MotoGP ászok száma.
