FIM Gála 2025: a színfalak mögött
FIM Gála 2025: a színfalak mögött
írta: Guld Péter
December általában a meghitt ünnepekről és a készülődésről szól. Normális emberek normális életében. Nálam viszont, ahogy már a múltban megszokhatták a körülöttem levők, ismét kicsit másként történt minden.
A november vége és a december eleje leginkább akörül forgott, hogy kaptam egy roppant megtisztelő meghívót az FIM – Nemzetközi Motorsport Szövetség – évzáró ünnepségére, Lausanne-ba, amit elfogadtam. Egyrészt mert nagyon érdekelt az új múzeum - amelynek megnyitóját a gála hétvégéjére időzítették - másrészt mert egy rövid ideig éltem a városban, és kíváncsi voltam arra, hogy hét év után milyen képet mutat. Harmadrészt meg mert ilyet visszautasítani nem lehet.
Lausanne a Genfi-tó partján helyezkedik el, a környék igen drága. Mivel a magamfajta újságírókat ritkán hívják meg hasonló nívójú eseményekre, pontosan tudtam, nem kérdés, hogy vállalom-e a szmokingot, vagy hogy épp mennyi elfoglaltságom lenne a hétvégén. A megjelenés ezek után elvárt.
Jelen cikkben pedig megpróbálom kicsit bemutatni, miként néz ki egy hasonló esemény belülről.
Minden azzal kezdődik, hogy az utazásszervező emailben felkeresi a meghívottakat, és felkínál három opciót az utazásra, majd tájékoztatja a vendéget a szállásról, és elküld egy kérdőívet, melyben mindenki benyújthatja az igényeit, amennyiben az eltér például a felkínált menütől. Itt elsősorban ételallergiát, vagy húsmentes étkezést lehet feltüntetni. Majd letöltetnek egy applikációt, amelyben a hétvége teljes menetrendjét ismertetik, és megkapod a szükséges kódokat, amellyel a hétvége rendezvényein azonosítanak. A reptéren összeszedik az éppen érkező utasokat, majd elszállítják a kijelölt szállodába. Az FIM három, vagy négy szállodát bérelt a hétvégére. Az már a szerencsének volt köszönhető, hogy engem pont a világbajnokokkal közös épületben helyeztek el Ouchy városrészben.
Így történhetett meg, hogy együtt reggeliztem Stefano Manzival, ebédeltem Daniel Chucky Sanders-szel, és lifteztem Marc Márquezzel. De mivel az újságírók a hasonló pillanatokban könnyedén átvedlenek rajongói szerepbe, és rajtuk is eluralkodik a meglepettség, a szervezők annyit kértek, hogy a médiamunkások a hasonló helyzeteket kezeljék nagyon diszkréten és csendesen. Lehetőlég közös fotó és autogramkérés nélkül, hiszen ez hozzátartozik az etiketthez. Persze egy köszöntés, és egy néhány perces beszélgetés nem került tiltólistára, főleg akkor, ha az adott újságíró eleve jóban volt az adott versenyzővel.
A péntek délutáni kipakolást követően következtek az interjúk, a szálloda földszinti részében, majd kora este összegyűjtöttek bennünket, hogy busszal elszállítsanak a város egyik legmagasabb pontján fekvő étterembe, a Chalet Suisse-be. A rendezők itt egy miniskanzent teremtettek: alpesi kürtösökkel, bernáthegyi kutyákkal és magashegyi hangulattal, noha oxigénhiánytól nem szenvedtünk. Ettől függetlenül akadt azért néhány FIM munkatárs, aki roppant mód élte ezt az egészet. Közéjük tartozott például 1982 GP ötszázas világbajnoka, Franco Uncini, aki földig érő irhakabátjában már - már orosz milliárdosokra emlékeztető kifinomult ízléssel követte az eseményeket.
A szombat délelőtt ismét az interjúkkal telt, majd délután újfent buszos kirándulás keretein belül átrobogtunk Mies-be, ahol a szövetség központja is található. Ezen a rendezvényen volt az ünnepélyes múzeum megnyitó, és azon legendák bemutatása, akiknek kéznyomait egy betontáblában az épület bejárata mellett helyezték el. Név szerint Sammy Miller, Giacomo Agostini, Harry Everts és Carmelo Ezpeleta.
A hivatalos ceremónia után visszasiettünk a szállodába, hogy aztán negyven perccel később ott álljunk szmokingban, spanyol övvel, csokornyakkendővel a recepción, várva a harmadik buszos kirándulásra. A gálát egyébként a Lausanne-i Műszaki Egyetemhez tartozó SwissTech Kongresszusi Központban tartották. S hogy a kinti hideg idő ellenére az ünnepélyes bevonulás se maradjon el, az üvegépület felső szintjét körbe gurították vörösszőnyeggel, így miután leadtuk a kabátokat a fölszinten, és felmentünk a mozgólépcsővel, vörös szőnyegen körbe-körbe tipegve élhettük át Hollywoodot, mígnem megérkeztünk a fotófalhoz, ahol a hivatalos fényképészek egyike megörökítette ottlétünket.
Ezután mindenki megkapta az asztalsorszámot, amelyhez le kellett ülnie. A programban volt némi billegés, hiszen többen úgy érezték, hogy magát a hivatalos ceremóniát vacsora közben pörgetik le, de végül mindenki szépen megfalatozhatott, s csak ezután került sor a színpadi élőműsorra. Az előétel egy tejszínes gombás lepény volt, a főtétel médium steak törtburgonyával, a desszert pedig sültalma. Mondanám, hogy a svájci gasztronómia csúcspontja, de talán mégsem teszem.
Végül teli hassal, pezsgőt szürcsölve kezdődött az igazi ünnepély, mely eltartott vagy tizenegyig, és miközben még közös fotók készültek a színpadon a világbajnokokról, a terem hátsó sarkából már dübörgött a füst és a zene, ahol gólyalábakon táncoló, lengénöltözött kalapos lányok próbálták idézni a fülledt párizsi éjszakák klubhangulatát. Ezen már csak az segített, amikor megérkeztek a hasonló szettet magukra öltő férfipartnerek, szemmagasságban húzódó kitömött férfiassággal. Ugyan az after party-n a fotó és videó készítése szigorúan tilos volt, végül azt láttam, hogy mégis mindenki szétkontentelte magát. Hajnali egy körül, tudva, hogy másnap vár még rám egy újabb múzeum-menet, már indulásra készen botlottam egy FIM-es barátomba és Daniel „Chucky” Sandersbe (2025-ös Dakar győztes), aki addigra két Gin-tonikot és két sört tartott a kezében. Koccintottunk, majd egy rövid diskurzus után ment földön pörögni az endúrós pajtásaihoz, akik, mint megállapítottam, a motoros élet legnagyobb bulicsászárai, és míg Marc Márquezt a hivatalos rendezvény után már egy pillanatra sem láttam, addig a terepszekció hajnali kettő környékén még vad Breaktáncba kezdett.
A többiről nem nyilatkozom, hiszen amúgy sem láttam, és hallottam semmit, mindenesetre örök élmény volt és végtelenül megtisztelő, hogy részt vehettem ezen a díszes rendezvényen.
