Az albánok soha nem mondanak nemet
Albán túránk első estéjén azok, akik még nem jártak a Balkánon, motorjuk minden kerekére tárcsazárat tettek, a motorokat összeláncolták egymással és egy oszloppal, valamint egy vaskerítéssel, hogy el ne lopják. Bekapcsolták a riasztókat és öt percenként lestek ki az ablakon, hogy megvannak-e még a motorok. Pár nap után szerencsére elmúlt a para, azután már simán ott merték hagyni az utcán bárhol éjszakára.
Az ott töltött egy hét alatt semmiféle inzultus nem ért minket, sőt meglepve tapasztaltuk, hogy mennyire segítőkészek az emberek. Merev elutasítás helyett bármikor hajlandóak voltak a kedvünkre tenni. Sorban értek a kellemes meglepetések, a helyiek viszont valószínűleg észre sem vették magukon, hogy mennyire jó fejek. Vlorában például tanácstalanul álltunk az út szélén és próbáltuk kitalálni, merre kell menni. Mellénk állt egy sötétített üveges Merci. Lement az ablak, a bent ülő kigyúrt, kopasz, tetovált gengszter megkérdezte: Merre mentek? Mutassam az utat?
Egyik nap a Komani-tó behajózását terveztük. A komphoz reggel fél 9-ig kellett kiérni. A táv odáig mindössze 50 km, a GPS mégis másfél órás utat jósolt. Márpedig azt tudni kell, hogy Albániában a másfél óra, az másfél óra, vannak helyek, ahol katasztrófális az útminőség. Szóval 7-kor indultunk, így a reggelit nem tudtuk megvárni. A személyzet azonban már tudott a programunkról, ezért előre csináltak nekünk külön kis csomagokat szendviccsel, joghurttal és üdítővel! Induláskor ott vártak minket a recepción!
Pontban fél 9-kor futottunk be a kikötőbe. Előre foglalt jegyünk nem volt, a komp meg tele, de megnyugtattak, hogy nem fognak ott hagyni. A négy motor végül felfért valahogy... Ahogy az a holland házaspár is, akik éppen odaértek az indulás pillanatára egy mikrobusszal! A matrózok gyorsan felálltak a járgánnyal a komp felhajtójára, ami a kétórás úton végig a rámpán utazott a víz fölött lebegve.
A Komani-tó szépsége lenyűgöző. Magas sziklafalak között hajóztunk végig, itt-ott kibukkantak vattacukor felhőbe burkolt tejszínhabos hegycsúcsok, hogy aztán a következő pillanatban eltűnjenek és átadják a helyüket a következő csodának. A komp valahol a világ másik végén kötött ki, onnan indultunk el a motorokkal visszafelé.
Az albánok nem nagyon építenek alagutakat meg viaduktokat. A szerpentinek megkerülnek minden sziklát, követ, fát, bokrot, kóbor kutyát. Az elkövetkező órákban öt egymást követő hegyet sikerült körbemotorozni, míg légvonalban alig haladtunk előre. A látvány eléképesztő volt, az út szélén szalagkorlát sehol, csak a szakadék. Mindössze két autóval találkoztunk út közben, olyan volt, mintha minden hegy kizárólag a mi szórakoztatásunkra lenne ott. Fantasztikus érzés volt.
Kezdtünk lassan szerpentinmérgezést kapni, ráadásul nagyon megéheztünk. Az első és egyetlen utunkba eső faluban kerestünk valami táplálékforrást. Mindössze egy kocsmát találtunk, bementünk érdeklődni. Ott ültek bent az albánok, itták a rakit, és csodálkozva néztek a négy, adrenalintól fűtött idegenre. Természetesen semmilyen ismert földi nyelven nem beszéltek. Mutogattunk a szánkra, hogy enni akarunk. A kocsmáros hamar kapcsolt, és elkezdte puszta kézzel begyömöszölni az arcunkba a saját ebédjét. Végül rájött, hogy nem csak kóstolóért jöttünk, és hátra ment kaját sütni. Kis idő múlva egy ilyen menüvel tért vissza:
Talán birka, talán kecskesajttal meg még valamivel, de finom volt
Amíg készült az ebéd, a kocsma törzsközönsége kíváncsian próbált párbeszédbe elegyedni velünk. Szerintük közös témának a foci pont ideális, ezért megbeszélték velünk ki kinek drukkol. Egészen szürreális volt, ahogy új barátainkkal kézzel-lábbal Activity-ztünk. A kommunikáció eléggé akadozott, de nem csak azért, mert nem volt közös nyelv, hanem azért is, mert közben kiderült, hogy mi viszont tök hülyék vagyunk a focihoz.
A sztori vége az lett, hogy jóllaktunk, életre szóló barátságot kötött mindenki mindenkivel, és végül bejelöltük egymást Facebookon. Azóta is levelezünk albán barátainkkal, akik biztosítottak róla, hogy mindíg szívesen látnak minket, amikor csak arra járunk. Már csak ezért is vissza fogunk menni!
Neked vannak balkáni tapasztalataid?
