MOTOROS OLVASNIVALÓ

2019-es szezonnyitó akciós újság

Az albánok soha nem mondanak nemet

Albán túránk első estéjén a Balkán-szüzek motorjuk minden kerekére tárcsazárat tettek, a motorokat összeláncolták egymással és egy oszloppal, valamint egy vaskerítéssel, hogy el ne lopják. Bekapcsolták a riasztókat és öt percenként lestek ki az ablakon, hogy megvannak-e még a motorok. Pár nap után szerencsére elmúlt a para, simán ott merték hagyni az utcán bárhol éjszakára.

Az ott töltött egy hét alatt semmiféle inzultus nem ért minket, sőt meglepve tapasztaltuk, hogy mennyire segítőkészek az emberek. Merev elutasítás helyett bármikor hajlandóak voltak a kedvünkre tenni. Sorban értek a kellemes meglepetések, a helyiek viszont valószínűleg észre sem vették magukon, hogy mennyire jó fejek.

Egyik nap a Komani-tó behajózását terveztük. A komphoz reggel fél 9-ig kellett kiérni. A táv odáig mindössze 50 km, a GPS mégis másfél órás utat jósolt. Márpedig azt tudni kell, hogy Albániában a másfél óra, az másfél óra, vannak helyek, ahol katasztrófális az útminőség. Szóval 7-kor indultunk, így a reggelit nem tudtuk megvárni. A személyzet azonban tudott a programunkról, ezért csinált nekünk külön kis csomagokat szendviccsel, joghurttal, üdítővel! Induláskor ott vártak minket a recepción!



Pontban fél 9-kor futottunk be a kikötőbe. Előre foglalt jegyünk nem volt, a komp meg tele, de megnyugtattak, hogy nem fognak ott hagyni. A négy motor végül felfért valahogy... Ahogy az a holland házaspár is, akik éppen odaértek az indulás pillanatára egy mikrobusszal! A matrózok gyorsan felálltak a járgánnyal a komp felhajtójára, ami a kétórás úton végig a rámpán utazott a víz fölött lebegve.


A Komani-tó szépsége lenyűgöző. Magas sziklafalak között hajóztunk végig, itt-ott kibukkantak vattacukor felhőbe burkolt tejszínhabos hegycsúcsok, hogy aztán a következő pillanatban eltűnjenek és átadják a helyüket a következő csodának. A komp valahol a világ másik végén kötött ki, onnan indultunk el a motorokkal visszafelé.



Arrafelé nem nagyon építenek alagutakat meg viaduktokat. A szerpentinek megkerülnek minden sziklát, követ, fát, bokrot, kóbor kutyát. Eleinte még azon viccelődtünk, hogy hamarosan a szomszédos hegyen futó úton fogunk motorozni. 10 perc múlva tényleg azon mentünk visszafelé, pedig olyan közel volt, hogy szinte át lehetett köpni. Ez ment órákon keresztül.


Miközben kezdtünk lassan szerpentinmérgezést kapni, nagyon megéheztünk. Az első és egyetlen utunkba eső faluban kerestünk táplálékforrást. Mindössze egy kocsmát találtunk, bementünk érdeklődni. Természetesen semmilyen ismert földi nyelven nem beszéltek. Mutogattuk, hogy éhesek vagyunk, hol lehetne enni valamit? A kocsmáros meglátta a kínálkozó üzleti lehetőséget, nem zavart el minket, inkább nekiállt kaját sütni.



Talán birka, talán kecskesajttal meg még valamivel, de finom volt

Amíg készült az ebéd, a kocsma törzsközönsége megbeszélte velünk a foci vb esélyeit. Egészen szürreális volt, ahogy új barátainkkal kézzel-lábbal Activity-ztünk. A kommunikáció eléggé akadozott, de nem csak azért, mert nem volt közös nyelv, hanem azért is, mert mi tök hülyék vagyunk a focihoz.



A sztori vége az lett, hogy jóllaktunk, életre szóló barátságot kötöttünk mindenkivel, majd ahogy jöttünk, olyan hirtelen távoztunk, mélységes űrt hagyva magunk után a hegyi emberek szívében. Vagy csak némi tőkét hagytunk a hegyi emberek zsebében?


Neked vannak balkáni tapasztalataid?

2019-es szezonnyitó akciós újság