Motorverseny az utcán

A SHOX főnöke, Hunya Laci első kézből számol be a magyar TT-ről

Évek óta hallgatom a lelkendező beszámolókat a balassagyarmati versenyről oldtimeres barátaimtól: „A pálya borzalmas, de a hangulat fenomenális”. Ezt látni kell. Elhatároztam, hogy idén elmegyek, megnézem. Két hete felhívott Kovács Sanyi:
- Jössz?
- Persze.
- De motort hozzál!
- Na jó viszek, de csak sétamotorozásra, semmi hebehurgyaság, pont egy éve törtem el a lábam a ringen, a balesetin megfogadtam, többet nem versenyzek.

A BSA Goldstar nem sétamotorozásra való, kemény versenymotor

Vasárnap reggel a városba érve egy felbolydult méhkas képe fogad. Rengeteg ember a kordonok mögött, a depónak kinevezett városrész dugig motorokkal. A nevezés gördülékeny, a gépátvétel barátságos, mégis elkezd torkomban dobogni a szívem. Furcsa látni, hogy ezzel Piktor is így van, pedig ő ’68-ban kezdte a versenyzést, tehát megélt vagy 4-500 gépátvételt. Aztán kipakolunk a Neuser Lajosékkal szemben, gyors melegítés. Sanyi motorját ketten toljuk, az új 12-es kompressziójú Wiseco dugattyúkkal csak radírozza az aszfaltot, aztán rettenetes dübörgéssel életre kel. Én egy tompított dobot raktam fel a BSA-ra, ez mínusz fél decibelt jelent, de legalább nem érheti szó a ház elejét.

Jelen pillanatban a leglátogatottabb motorverseny hazánkban

Az edzések előtt Drapál Katiék mécsesekkel emlékeznek Böröczky Pepire. Pepi mindent és mindenkit szeretett, aki és ami a motorozáshoz kapcsolódott, megérdemli, hogy a szervezők döntése nyomán mostantól ez a nagyszerű rendezvény az Ő nevét viselje. Egyébként a rendezés kiváló: Körbehangosítva a pálya és a depó is, korrekt és élvezetes közvetítés, rengeteg pályabíró, feszített időterv, erre a rengeteg nevező (csak oldtimerben több mint 40) miatt szükség is van.

Számtalan amatőr versenyző, kiváló szervezés

Felmegyünk a szabadedzésre. A pálya nagyjából négyszög alakú, balos kanyarokkal és három szalmabálákból kirakott sikánnal. Az utat vizesárkok, fák és villanyoszlopok szegélyezik, a csatorna fedlapok hol öt centire kiállnak, hol tíz centire besüllyednek az aszfaltba, az egyik kanyar előtt féktávon még fekvőrendőr is van! A motor úgy ugrál alattam, mint egy rodeóbika. A húsz perces edzés végére a karom begörcsöl, a szám kiszárad, és a fejemben a csomagolás gondolata is megfogamzik. Sanyi elhúz mellettem, de aztán félreáll, idegesen matat a hengerfej körül.  Mint később kiderül, a nagy kompressziójú Wiseco kifújta a hengerfejtömítést.

Muzeális példányokkal is elindultak

Lenyúzom magamról a bőrruhát, két óránk van az időmérő edzésig, leülünk beszélgetni. Régi versenyzőkkel vagyok körülvéve, imádom ezeket a sztorizgatós pihenőket, ezért éri meg veterán versenyekre járni. A depó pedig tele van a magyar versenysport nagy öregjeivel: Spáth Tibi, Juhos Árpi, Hársfai Lajos, Szabó Bregyó… És jönnek a barátok, ismerősök: „Na, milyen volt?” Mondanám, hogy borzalmas, de már nem bánom, sőt, kezd valami megmozdulni bennem: Nézzük meg az időeredményeket. 1 perc 7-tel 10-ik vagyok a 40 fős mezőnyben, hát volt már jobb is.

Az 500-as egyhengeres 40 lóerőt tud

Jön az első időmérő, és kezdem keresgélni a csatornafedelek között az ideális íveket, a féktávokat. Felkapcsolásnál számolom a fokozatokat, négyig jutok, a további kettőre itt nem lesz szükség. A lassítóknak meg lehet találni a ritmusát, amire ráfűzhető a következő kanyar. Kezdem élvezni a sétamotorozást, A BSA futóműve még mindig ellenkezik, de a motor vidáman húz, bár a fordulatszámmérő nem működik. A húsz perc elröppen, lemegyünk és körbenézem a gépet. Lerázódott a fordulatszámmérő spirálja és a benzincsap elzáró karja, de amúgy minden OK.

A MZ-sek nem kimélték egymást

Az időm 1,05, ez hetedik helyre jó. Hát nem valami fényes, de végülis én nézőnek jöttem ide, a versenyzés csak alibi. Tényleg, nézzük hogy mennek a többiek. Épp most mennek az MZ-sek, hát ezek igazi őrültek. A fékkel nem sokat foglalkoznak, a gázzal annál inkább. Az eleje egy perc alatti időt megy, a sikánokba hármas-négyes csapatokban esnek be, és mindegyik meg van győződve róla, hogy övé az ideális ív. Viszont az feltűnik, hogy az MZ-k sokkal jobban fekszenek a kanyarban, mint az én motorom: a puha teló kisimítja huplikat. Visszamenet én is visszaveszek két klikket a csillapításból. A második időmérőn úgy tűnik, ez működik. Lehet, hogy én is le tudnék menni 1 perc alá? Miért ne, ha már itt vagyunk, motorozzunk egy jót. A kordonok mögött rengeteg ember, szórakozni akarnak a pénzükért, hát hadd szóljon a BSA. Féltávnál megcsíp egy darázs a nyakamon, de kit érdekel, húzzuk a gázt!

Mikor láttál utoljára ennyi embert magyar motorversenyen?

Mikor leintenek, fáj a csuklóm a sok kuplungolástól, görcsöl a bokám a visszaváltásoktól. Rohanok megnézni az időm, 1,01, ötödik rajtkocka, viszont kategóriámban ez a második hely! Losonczi Pisti van előttem, ő a városi pályák specialistája, a Tiszacsegei versenyeken nőtt föl, édesapja volt a rendező.

Nem csak a versenyzők, a nézők is kemények

Kezdődnek a versenyfutamok. A pitbike-osok eszméletlenül mennek, az apró kerekek repülnek a buckákon, hangjuk alapján Roni szerint lehetnek köztük 300 köbcentisek is. Együtt indulnak a Simsonosokkal, akik nagyon jól tartják a tempót. A depóban láttam egy pár szénné tuningolt példányt négy felömlős hengerrel, állítólag 16 lóerősek, sőt, a forgótárcsás 20 lovas! A robogósok között ott a magyar mezőny krémje: Magda Attila, Ráski Robi, Lovas Jancsi (hatvan éves múlt, de megy, mint a szél). A küzdelem elképesztő, ha ketten együtt érkeznek a szűkítőbe, könyékkel döntik el az elsőbbséget, persze semmi harag, ez olyan, mint a jégkorongban a bodicsek. Az MZ-sek megint viszik a show-t, Kutrich Zsombor magabiztosan vezet, de mögötte ölik egymást a fiúk. Sajnos majdnem a szó szoros értelmében, féltávon piros zászló állítja le a versenyt: két srác összeakadt a templom előtti kanyarban. Bejön a mentő,de szerencsére nincs szükség orvosra, mindketten saját lábukon mennek be a depóba.

A rajt előtti feszült pillanatok

A mi futamunk az utolsó, az MZ-sek újraindítása miatt csúszás van, egyre izgatottabb vagyok. A Losonczi Pistit le kéne nyomni a kategória győzelemhez, de aztán elvetem a dolgot, nem szabad kockáztatni, otthon megígértem, hogy csak sétamotorozás lesz. A rajtprocedúra rettentő hosszú ideig tart. A motorok felforrósítják a depó kijáratánál az aszfaltot, előttem füstöl egy Yamaha, de szerencsére leállítja a gazdája. Én viszont nem állítom le a BSA-t, félek, hogy aztán nem tudnám betolni. Végre fölállunk a rajtrácsra. Még egy felvezető kör! Sosem lesz már rajt? Beállok az ötödik kockába és figyelem a lámpát, a szívem már az agyamban dobog. Kigyullad a piros, néhányan már mozdulnak is. Én kivárom, amíg elalszik, aztán kidobom a kuplungot. A BSA repül, a kanyarban a harmadik helyen találom magam. Előttem Losonczi Pisti. Nem húz el, sőt a távolság mintha csökkenne. El kéne menni neki. Egy kört még utazok rajta, figyelem, hogy hol lassabb. Igen, a fekvőrendőrös kanyarból később gyorsít ki, most tövig ráhúzom, az egyenes végében mellé érek. Na, ki fékez hamarabb a sikánnál? Én biztos nem! Az idegek harcát Pisti nem bírja, becsusszanok elé a szalmabáláknál. Megvan a kategória első hely! Most zárni kell az íveket. Nem merek hátranézni, de érzem, hogy a nyakamban liheg! A kanyarban látom, ahogy az árnyéka fölzárkózik az enyémre! Három kör ment le, még tizenkettő van hátra. Ez meleg lesz!. Jön a templomtéri sikán. Hú, ez a féktáv már túl rövid! Próbáljunk áttörni két szalmabála közt! Repül a motor eleje, földet érve bebicskázik, és karistolva csúszik… Iszonyú hang, aztán síri csönd. Vége a dalnak…

Túl szép lett volna egy győzelem...

Visszasétálok a depóba, beülök az autóba. Teljes apátiámból a telefon csörgése ébreszt, Erika az:
- Na, mi van?
- Á, semmi, rendben van minden.
- És hányadik lettél?
- Hááát, nem számoltam, tudod, csak sétamotorozni jöttem le Balassagyarmatra…

Köszönet Lehotzky Istvánnak a fotókért